Hol vagy, Király?

A kastély rozsdás, időrágta kapuja nyitva állt.
Beléptem rajta, tervem volt megkeresni a királyt.
Álmot láttam, borzongatót-szépet,
én voltam a hősnő, a hős egy kísértet.

Meg kell őt találjam! - lábaim vittek a kastélyon át.
Csak egy cél vezérelt: meglelni a királyt.

Uram, Királyom! Hol van hát két óvó, ölelő karod?
Életre kelt az álom, eljöttem hozzád, tudom, te is ezt akarod.
Nélküled nem élek, és nem is halhatok.
Tébolyult-őrjítő e köztes állapot!

Segíts rajtam, Király, gyere el értem!
Vigyél magaddal! Hát, hiába kérem?!
Nem élhetek veled, meghalok hát érted.
Ruhámra rászáradt élénk piros véred...

Nézd! Az én vérem a tied mellé csorog...
Gyere gyorsan, Király! Nemsoká' meghalok...

Hajamat tépve, ruhámat szaggatva rohantam tovább,
s egy varázslatillatú pillanatban elém lépett a király.

Rám nézett gyönyörű, áttetsző szemével,
átölelt két erős kísértet-kezével.
Nem szólt egy szót sem, nem is volt rá szükség.
Ketten eggyé váltunk, majd együtt váltunk füstté.

Felszállott a füst, gomolygott az égbe.
Eljött a Királyom, eljött értem végre!

(Budapest, 2011)